Címkék
kiállítás, Makoldi Sándor, népművészet, Sesztina Galéria, Szarvasének, tárlat, tradicionális, vagy.hu
A vagy.hu cikke Makoldi Sándor kiállításáról.
(2011.08.13.)
Tagadhatatlanul egyedi elgondolás ez, amelyet a motívumok gigantikussá történt felnagyítása még tovább erősít.
Valamiért vannak, kik úgy vélik, hogy ami magyar, az nemzeti, ami nemzeti, az szittya, ami szittya, az rovásírásos, ami rovásírásos, az népművészeti, ami népművészeti, az tarsolylemezes övönfityegő, van rajta egy turul, de jobb, ha kettő. Számukra a tradicionális egyet jelent a legelésző gulyával a Hortobágy füves pusztáin, esetleg a jellemzően útmenti bazárban vásárolt korondi fazekas termékekkel, az egri bikavérrel és a visszacsapó íjjal. Iróniánkat valójában zavarunk okozza, melyet az egyszínűvé váló nemzeti önkép megrajzolásában nem enyhít sem a XX. század végterméke, az individualizmus, sem a globalizáció, de még a – szélesebb rétegekhez lassan eljutó – tudományos kutatások eredményei sem.
Makoldi Sándor a Sesztina Galériában szeptember 10-ig látogatható Szarvasének című önálló kiállítása hasonló gondolatívre épülő felvetések körül bontakozik ki. Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk kérdései kutatják a választ. Ezeknek képi megfogalmazásai több hatalmas méretű színpompás kép közül tekint ránk. Apró, jelentéktelennek tűnő kérdőjelek a monumentális festmények ellenében. A galéria különleges atmoszférája, fehér, ódon, égbe törő falai által kitáruló tere egyedi kiállító helyszínt biztosítanak az impulzív művek számára. Jóllehet, a tárlat Szarvasének címre hallgat, és ennek megfelelően egy témára, a csodaszarvas motívumára épül, egyúttal láthatóak a koncepciót továbbgondoló, progresszív alkotások is.
A csodaszarvas sok más eurázsiai néphez hasonlóan a magyar népi hagyományokból jól ismert mítikus állat. Kézai Simon Gesta Hunnorom et Hungarorum című művében, valamint a Képes Krónikában fennmaradt monda szerint a vadászó Hunor és Magor előtt egy szarvasünő tűnt fel. A szépséges állatot hajszolva a testvérpár új szálláshelyre és bőséges zsákmány lelt. Leltek asszonyokat is, amikor a mocsarak közül kióvakodtak a pusztákba, és az alán fejedelem, Dulán két leányán megosztozva megalapították a hun, illetve magyar népeket. A csodaszarvas legendát, feltehetőleg, honfoglalóink magukkal hozták, amely aztán keresztény motívumokkal keveredett, elképzelés szerint Szent Eustachius vértanúnak és Szent Hubertusz a vadászok, erdészek, lövészcéhek védőszentjének történeteiből.
Makoldi neve nem ismeretlen hangzású Debrecenben. Tanulmányait Egerben és Debrecenben végezte: rajz, valamint néprajz szakon diplomázott. A Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékén éveken át dolgozott docensként. Művészete híven tükrözi tanulmányait és kutatásait: jelképfestészete magyar motívumkincsből merít és vállaltan nemzeti hitvallású. Példájának a népművészetet tekinti, amelyet egységes, közérthető formanyelvnek tekint. A képi üzenetek kollektivitása, bárki számára történő hozzáférése szolgált fogódzóul egykoron, amelyeknek Makoldi neonfényes, fluoszforeszkáló festékekkel ad új életet. Tagadhatatlanul egyedi elgondolás ez, amelyet a motívumok gigantikussá történt felnagyítása még tovább erősít. A galériába lépve szinte sokkoló a színek bámulatos ereje, amit a puritán, fehér miliő megsokszoroz, és amelytől a festmények azonnal pulzálni kezdenek.
Makoldi kolorista-szimbolikus munkái élő példái annak, miként élhet tovább a tradíció, miként ötvözhető az új technika és tudás közérthető esztétikumban, amely mögött nyilvánvaló kultúramentő szándék húzódik meg. Feladata hitvallás és misszió. Festményei egyszerre mesélnek múltról, ringatják el a játszi lelket és konzerválják régi korok motívumkincsét. Makoldi maga is három kérdést tesz fel. Mégsem kerülhető ki az egyetlen: van-e és mi a korszellem? Honfoglaló eleink tárgyi és szellemi kultúrája már két évszázaddal később sem létezett abban a formában, ahogy eladdig. Amennyiben a legutóbbi kétszáz évre visszatekintünk, a mai értelemben ismert paraszti létforma és népművészet különbözött az azt megelőző korokétól. Igaz, létezik generációkon átöröklődő tudás. A szimbólumok lassabban halnak, mint az emberek, mégha kétségtelen, hogy tartalmuk módosulhat.
És ha még mindig szeretjük a kérdéseket, akkor érdemes eltűnődni azon, hogy változó értékeink között mi és minek alapján tekinthető megőrizendőnek. Megannyi nyugtalanító kérdés.
KÉPEKBEN